lako világa

Premier League

Bogdán Ádám (Bolton Wanderers) – 2011. márciusában írt alá egy három éves szerződést 2014 nyaráig. Egyértelműen Jaaskelainen utódja lehet, bár nem tudni, hogy a 36 éves finn kapusnak még mennyi van a tankban. Idén összesen négy meccsen védett, egy mérkőzés a bajnokságban, három pedig a ligakupában, az kicsit a személyes „tragédiája”, hogy amikor beugrott a Chelsea elleni meccsen (5-1-re kaptak ki) az egész csapat rosszul teljesített, és két gólban bizony erősen benne volt. A játéknap után Owen Coyle is, és a csapatkapitány, Kevin Davies is védelmébe vette. Úgy gondolom, hogy jelenleg a karrierjének alakulása egyértelműen azon múlik, hogy a ma még előtte járó Jaaskelainen meddig vállalja, vagy meddig tudja sérülés nélkül csinálni.

Buzsáky Ákos (Queens Park Rangers) – hivatalos információt nem találtam arról, hogy meddig van szerződése, de a hírek szerint 2012 nyaráig. Idén összesen három alakalommal lépett pályára a bajnokságban, ebből is egy csereként történt, és eddig egy asszisztot jegyez, igaz, azzal a zseniális passzal nyertek az Everton ellen. Sajnos a „Magical Magyar” (ahogy Angliában hívják) csapatba kerülését erősen akadályozza, hogy csapata a nyáron nagybevásárlást tartott, és ezzel pályára kerülése egyre ritkább. Érdekes módon, – a szurkolói fórumokat olvasgatva – a QPR fanatikuson nagy része a csapatban szeretné látni, véleményem szerint, ehhez adottak is a képességei, de Neil Warnock nyilván inkább a saját igazolásait erőlteti. Kár érte, mert így valószínűleg szerencsésebb lenne számára egy kölcsön adás, vagy a téli ablakban eligazolni. Csak az érdekesség kedvéért, a Plymouth-nál eltöltött kölcsönszerződésének utolsó meccsén a szurkolók  "Mr Chairman sign Akos now!" valamint "Buy Akos, Buy Akos!" feliratú táblákkal győzték meg a vezetést az irányító leigazolásáról. Ezt azért magyar játékos nem mondhatja el magáról.

Fülöp Márton (West Bomwich Albion) – szerződése 2012. június 30.-ig köti a Baggies-hez. Idén két ligakupa meccsen lépett pályára, mert a „nyakára hozták” kölcsönbe a Birmingham-től Ben Foster-t, amit nehéz másként értékelni, mint hogy Roy Hodgson más kapussal képzeli el a kezdőt. Azóta Marci a cserekapusok kenyerét eszi, kérdés, hogy ez a helyzet meddig felel meg neki.

Gera Zoltán (West Bromwich Albion) – idén nyáron tért vissza a Hawthorns-ba az egykori közönség kedvenc kettő+egy éves szerződéssel, így elméletileg 2014. nyaráig szolgálhatja a WBA-t Gera. Idén még nem lépett pályára a játékos, ebben makacs sérülése hátráltatja Roy Hodgson egykori kedvencét. A héten kivették a tartalékcsapat keretéből, és ezzel egyértelmű jelzést adtak arra nézve, hogy az Arsenal ellen akár pályára is léphet, azok után, hogy az Aston Villa és a Liverpool ellen már a cserepadon ült.

Kádár Tamás (Newcastle United) – 2012. június 30.ig szól a szerződése a Szarkáknál. Idén még nincs a nagycsapatban meccse, de a tartalékoknál folyamatosan játszik, utoljára már csapatkapitányként. Roppant szerencsétlenül alakult eddig a karrierje, mert amikor a tartalékcsapatban felhívta magára a figyelmet, és meghívást kapott a felnőttek közé is, az egyik tartalék meccsen eltörték a lábát még 2009-ben. Felépült belőle, és a következő szezonban – ekkor jutott vissza a United a Premier League-be – nyolc alkalommal pályára is lépett, de januárban kölcsönadták a Huddersfield Town-nak, ahol sajnos két meccs után újra megsérült. Az idei nyári felkészülést a nagycsapattal csinálta végig, mégsem kerül szóba még csereként sem, lehet, hogy egy újabb kölcsönszerződés jót tenne a fejlődésének.

Somogyi Csaba (Fulham) – Csaba a nyugat-londoniak játékosa 2013. június 30.-ig egy, egy plusz egy éves szerződés keretében. Martin Jol első igazolása volt, és a hírek szerint, még akkor győzte meg az edzőt, amikor az Ajax-nál volt próbajátékon. Ehhez képest egyetlen alkalommal került a felnőtt csapat közelébe, amikor kispadon ült az RNJ Split elleni Európa Liga meccsen. Azóta a tartalékbajnokságban véd, és a nála a öt évvel fiatalabb Neil Etherdige a majd negyvenéves Schwarzer első számú helyettese. Úgy tűnik, a helyzet talán akkor változhat, ha az ausztrál szögre akasztja a kapuskesztyűt, vagy ha Somogyi elmegy a klubtól akár kölcsönbe.

Championship:

Futács Márkó (Portsmouth) – a nyár végén került a kikötővárosba 2012. június 30.-ig szóló szerződéssel. Eddig öt alkalommal lépett pályára, mindannyiszor csereként, összesen körülbelül 50 percet játszva. Azért azt feltétlenül meg kell említeni, hogy a Pompey papíron nem áll rosszul támadókkal, hiszen Kanu, Benjani, Kitson, Varney és Huseklepp mellett nem egyszerű szóhoz jutni. Mivel a Portsmouth jelenleg menedzser nélkül van, biztosra vehető, hogy egy új edző érkeztével kőkeményen meg kell küzdeni a csapatba kerülésért.

Gulácsi Péter (Hull City) – a Liverpool-lal 2013. június 30.-ig él a szerződése, de a Vörösök erre az idényre kölcsönbe adták a Hull City-nek, nyilvánvalóan azért, mert Reina mögött most Doni a második számú kapus, és a sorrendben (ha más nem, de tapasztalata alapján) talán Brad Jones is előbbre van. Idén összesen öt alkalommal lépett pályára 4 bajnoki, egy ligakupa), ebből kétszer csereként. Az első három bajnokin védett, de sajnos a harmadik, Leeds elleni meccsen nagyokat hibázott, és úgy tűnik, hogy a vereséget kicsit az ő nyakába varrták. Azóta a nyáron igazolt 36 éves Adrian Basso véd, Péter csak a padot koptatja. Az előző hétvégén Basso megsérült, és bár még nem lehet tudni pontosan, hogy mennyit kell kihagynia, talán itt a lehetőség, hogy újra visszaszerezze a helyét a csapatban. Ellenkező esetben – valljuk meg – nem sok értelme van a kölcsönbe adásának sem.

Gyepes Gábor (Cardiff City) –  2012. június 30.-ig a Cardiff City alkalmazottja elméletileg. Azért írom, hogy elméletileg, mert a tavalyi, számára összesen 18 meccses szezon után, idén csak ligakupa meccsekre fér oda, a bajnokikon a keretbe sem fér. Igaz, hogy az idei két ligakupa meccse egyikén gólt is szerzett, de azt hiszem, hogy egy kölcsönszerződés több lehetőséget adhatna neki, ha csak nem arra felé tart a történet, hogy ez a szezon már elmegy így, aztán nyáron ingyen vihető.  

Kurucz Péter (West Ham United) – 2013. június 30.-ig köti a szerződése a Kalapácsosokhoz. Idén egyetlen alkalommal került a felnőtt csapat közelébe, amikor a Bristol City elleni ligakupa meccsen kispados volt. Green sérüléséből sem ő, sem kortársa Boffin nem tudott profitálni, mert a WHU elhozta kölcsönbe Almunia-t az Arsenal-tól. Ez persze nem meglepő húzás Sam Allardyce-tól, de Péter számára is lehet hogy jól jönne egy kölcsönszerződés, ahol reális esélye lenne folyamatosan védeni.

Priskin Tamás (Ipswich Town) – a Tractor Boys-ban szerepelhet 2012. június 30.-ig, ha addig bírja játék nélkül. Paul Jewell ugyanis eddig egyetlen alkalommal sem számolt vele a nagycsapat keretében. A héten játszott a tartalék csapat meccsén, gólt is szerzett, de ennél többet nem sikerült ebben a szezonban felmutatni. Egy hónappal ezelőtt edzőjük azért kifakadt, hogy néhány játékosa – köztük Priskin is nevesítve volt – visszautasította a kölcsönbe adás lehetőségét, nem lennék meglepve, ha az ipswich-i napjai ezután meg lennének számolva, a legjobb talán az lenne, ha télen vagy így, vagy úgy, de távozna.

League One:

Gróf Dávid (Walsall) – szerződése van a Walsall-lal 2012. június 30.-ig. Idén öt alkalommal (négy bajnoki, egy JPT meccs) tudta kiszorítani a klub élő legendáját, Jimmy Walker-t a kapuból, a többi meccsen csere volt. Egészen az elmúlt két meccsig, ahol is edzője reszkírozott, és nem ültetett cserekapust a padra, amire szépen rá is fizettek, mert a nagy öreget kezezésért kiállították és az egyik védőjátékosnak kellett beállnia a kapuba. Dávid most hétvégén biztos hogy lehetőséget kap a második helyen álló Huddersfield ellen, de vélhetően lesz is dolga, mert a Terriers szerezte a Charlton-nal karöltve eddig a ligában a legtöbb gólt, tizenhat meccsen harmincnégyet.

Blue Square Bet Premier:

Kovács János (Luton Town) – 2012. június 30.-ig szól a kontraktusa a Hereford United-nél, és 2012 januárig marad kölcsönben a Luton Town-nál. János szeptemberben került a Luton-hoz, miután a Bulls-nál kegyvesztett lett, még úgy is, hogy a tavalyi szezonban összesen 25 meccset játszott, és védő létére két gólt szerzett. Az észak-londoni cspatnál már megfordult, és akkor is a szurkolók egyik kedvence volt, valószínűleg jót tenne neki, ha az eddigi kilenc pályára lépése megsokszorozódna új helyén.  

Premier League

Bogdán Ádám (Bolton Wanderers)

kispados volt a Swansea ellen, 3-1-ra kikaptak.

Buzsáky Ákos (Queens Park Rangers)

kispados volt a Tottenham Hotspur ellen, 3-1-re kikaptak.

Fülöp Márton (West Bomwich Albion) 

kispados volt a Liverpool ellen, 2-0-ra kikaptak.

Gera Zoltán (West Bromwich Albion)

kispados volt a Liverpool ellen, 2-0-ra kikaptak.

        Kádár Tamás (Newcastle United)

        nem volt keretben a Stoke City ellen, 3-1-re nyertek.

Somogyi Csaba (Fulham) 

nem volt keretben az Wigan Athletic ellen, 2-0-ra nyertek.

Championship:

Futács Márkó (Portsmouth)

a 62. perctől játszott a Derby County ellen, 3-1-re kikaptak.

Gulácsi Péter (Hull City)

kispados volt a Nottingham Forrest ellen, 1-0-ra nyertek.

Gyepes Gábor (Cardiff City)

nem volt keretben Leeds United ellen, 1-1-et játszottak.

Kurucz Péter (West Ham United) 

nem volt keretben a Leicester City ellen, 3-2-re nyertek.

Priskin Tamás (Ipswich Town) 

nem volt keretben a Millwall ellen, 4-1-re kikaptak.

League One:

Gróf Dávid (Walsall) 

nem volt keretben a Milton Keynes Dons ellen, 2-0-ra kikaptak.

Blue Square Bet Premier:

Kovács János (Luton Town)

nem volt forduló a hétvégén.

Ma kicsit csendesebb vizekre evezünk, még akkor is, ha egy városi derbiről van szó. A Bradford Derby, vagy Wool City Derby (utalva Bradford városának a gyapjúfeldolgozásban betöltött szerepére) ugyanis két olyan csapat csatája, akik elvétve futballoztak azonos ligákban, a City a 70-es évektől mindig felsőbb osztályokban játszott. Rögtön az elején hangsúlyoznunk kell, hogy két yorkshire-i gárádáról van szó, ezért mindketten érdekeltek a West Riding Derby-ben, illetve a Yorkshire Derby-ben is, bár a Park Avenue csak formálisan szerepel a történetben. A Bantams egyébként résztvevője a korábbi blogokban emlegetett Roses Derby-nek is, és mivel az Avenue-val már csak előkészületi meccseket játszanak minden évben egy héttel a bajnokság indulása előtt, a szurkolók figyelme a közeli Leeds és a Huddersfield felé fordult aktuális riválist keresve. A rivalizálás gyökere – nem meglepő módon – területi alapú, és azokra az időkre vezethető vissza, amikor az 1880-as években az Avenue még Bradford RFC, a City pedig Manningham néven szerepelt. Manningham és Horton – ahonnan az Avenue eredezik – olyan részei Bradford-nak, melyek a mai napig őrzik falusias jellegűket. Az első összecsapás még rögbi meccs volt a felek között 1887-ben, amelyet egy jogi vita is követett. A két csapat először 1912-ben találkozott az FA Kupában, úgy hogy a Bradford City előző évben megnyerte a sorozatot, és itt is nyert 1-0-ra. Az első bajnoki összecsapásuk két évvel múlva történt, először a Valley Parade-en, 3-2-es hazai győzelemmel, a második körben pedig a BPA nyert otthon 3-0-ra. Sajnos a lelátó nagy része már egyenruhában pompázott, az I. Világháború éveiben járunk, a szünetben például önkénteseket eskettek fel. 1919-ben aztán folytathatták a rnagadókat, de csak 1921-ig, mert az Avenue kiesett. A következő évben a városi vetélytárs is kiesett, de 1927-ig nem volt meccs egymás ellen, mert a City tovább zuhant, míg végül vissza nem kapaszkodott. Az első meccsükön nem kevesebb, mit 37 ezer ember zsúfolódott össze, és a Stans nyert, majd ugyanezt megismételte a második körben is.  1929 és 1937 között rendszeresen találkoztak a csapatok Bradford város lakosságának nagy örömére, de aztán utána 1950-ig megint szétváltak útjaik, ezúttal is a City esett ki. Aztán megfordult a világ, és az 50-es években már végleg csak a Bantams nyert, igaz az FA Kupából 1951-ben megint csak a kiscsapat ejtette ki őket. A hatvanas évek nagy részét mindketten nagyrészt a Division Three-ben töltötték, így voltak randevúk, de a BPA egyre nehezebb anyagi helyzetbe került, és végül 1974-ben kizuhantak a profi ligából. És a végére maradjon egy meglepetés, ami biztosan nagyon irritálja a City szurkolóit. Az örökmérleg 23-22-re áll a Park Avenue részére, 11 döntetlen mellett!!!!

Néhány egyéb érdekesség:

-           A Bradford City két sajátságos – és vélhetően nem kívánt – Premier League rekordot tart. 1999-ben, minden idők legkevesebb pontjával (36) maradtak bent az angol első osztályban, illetve ők állnak az összes valaha volt Premier League csapat közül a legalsóbb osztályban.

-          A Bradford City története során több mint 40 menedzser szolgálta a klubot, de ezek mindegyike angol vagy ír volt.

-          A Bradford City ajándéktárgy gyártói és kereskedői  jól jártak az elmúlt években, mert a Harry Potter rajongók tömegével vásárolták fel a sálakat, mivel a főhős sálja a Bantams színeiben pompázik.

-          1997-ben Anglia legdrágább becsúszását élte át a bradford-i közönség. A csapat akkori legdrágább játékosának, Gordon Watson-nak a lábát törte el két helyen a Huddersfield Town-ban szereplő Kevin Gray egy elképesztően csúnya, páros lábbal végrehajtott becsúszás során. Watson-nak egy platinalemez és hét darab csavar adta vissza a lábának a tartást, úgy hogy ő volt akkor a City történetének legdrágább játékosa, és mindössze harmadik meccsét játszotta. Két év, és öt további műtét kellett a teljes felépüléshez. Miután a leeds-i bíróság 900.000 font kártérítést ítélt meg neki az esetért – és ezzel ő lett minden idők második játékosa, akit egy játékos kártalanított – ebben a kategóriában Anglia legjobban fizetett sérültje lett.  

Dominic Matteo és a játékszenvedély

Dominic Matteo nemrég ismerte be, hogy körülbelül 1 millió fontot vesztett, amikor a – szerinte – járványszerű fogadási láz hatalmába kerítette, ami egyébként eddig is, és most is terjed az angol futballban.

A korábbi Liverpool majd Leeds játékos akkor kapott rá a szerencsejátékra, amikor hat évig a Blackburn alkalmazásában állt. „Szerintem ez egy komoly probléma a focisták körében, egy járvány. Az a probléma, hogy manapság nagyon könnyű fogadni. Mindig is szerettem egy kis izgalmat, amikor kimentem egy-egy lóversenyre, de nálam a dolog akkor kezdett elcsúszni, amikor egy telefonos számlát nyitottam. Arra jöttem rá, hogy sms-ben veszítek tízezer fontokat.  Azt hiszem, a leginkább kiváltó ok az unalom. Akkor fogadtam a legtöbbet, amikor éppen autóztam edzésre vagy edzésről. Michael Owen és Keith Gillespie ugyanezt mondta, azaz náluk is az unalom indította el a játékszenvedélyt. Egyszer 100.000 fontot tettem egy lóra, természetesen buktam. Szerintem összesen egymillió font körüli összeget játszottam el. Ez undorító, és undorodom is magamtól, hogy ennyi pénzt eltapsoltam.” A Dumfries (Skócia)születésű játékos – aki néhányszor skót válogatott is volt – akkor hagyta abba a szerencsejátékot, amikor első gyermeke, Luisa megszületett 2005-ben. „Ez volt a fordulópont. Akkor ébredtem rá, hogy szórom a pénzt. A kislányom jövőjével játszottam, pedig neki szerettem volna egy szép életet. Én ki tudtam szállni de tudom, hogy a szerencsejáték még mindig sok futballistát fogva tart.” 

Alan Hansen fizetése

A napokban derült ki, hogy a BBC éves szinten 1,5 millió fontot fizet Alan Hansen-nek szakkommentátori tevékenységéért.

Az ügy viszonylag nagy vihart kavart, mert a televíziós cégnél körülbelül 2.000 embertől szeretnének megválni és ezzel 670 milliós fontos költségcsökkentést elérni. Damian Collins, parlamenti képviselő fel is szólította a BBC-t, hogy gondolja meg, érdemes-e ennyit fizetnie egykori liverpool-i legenda „tehetségéért”. Ez az összeg egyébként azt is jelenti, hogy Hansen a társaság egyik legjobban fizetett sztárja, Gary Lineker – aki szakértő társa a Match of the Day című műsorban – keres többet. Az egykori skót válogatott egyébként nem sokkal visszavonulása után belekezdett a az ilyen jellegű munkákba. A Morrisons nevű szupermarket lánc reklámkampányában vett részt, majd a Carlsbarg-ében is, és rendszeresen írt a Daily Telegraph-nak is. A BBC természetesen védelmébe vette a munkatársakat: „Továbbra is nagyon örülünk annak, hogy Gary és Alan a stábunk része, és a műsorunk sikeres velük.”. Alan Hansen szóvivője nem kívánta kommentálni a hírt.

John Toschack Liverpool mezben

A jövő heti Swansea elleni meccs előtt újra szóba kerül egy rendkívül furcsa eset, ami a Swansea szurkolóinak keserű pirula, a Liverpool szurkolóknak viszont igen csak kedves lehet. Történt, hogy 1981. október 3.-án Toshack – Swansea játékos edzőjeként – az Anfield-re érkezett  walesi csapatával néhány nappal azután, hogy Bill Shankly elhunyt. Az egyperces gyászszünet alatt Toshack levette a Swansea melegítő felsőjét, és alatta egy tízes számú Liverpool mez volt, így állta aztán végig az egy percet.  

Shankly hozta egyébként a walesi játékost a klubhoz, és viszonyuk legendásan jó volt. „Nagyon sokat kaptam ezért, de ez csak az én személyes tiszteletem kifejezése volt egy olyan ember felé, akinek mindent köszönhetek.” A Swansea egykori legendája, Alan Curtis így írt az esetről önéletrajzában: „Elég sokat foglalkoztak azzal, hogy Tosh Liverpool mezben volt a gyászszünet alatt aznap, de szerintem egy nagyszerű dolog és odaillő megemlékezés volt egy abszolút ikon irányába, aki nagy hatással volt Toshack karrierjére.” A Swansea szurkolók természetesen nem fogadták ilyen kedvezően az esetet, és érdekes módon a Liverpool igazgatótanácsban sem. Az akkori vezetés úgy értékelte az esetet, hogy egykori játékosuk gyakorlatilag jelentkezik az edzői pozícióra, és később állítólag kétszer is szóba került a neve lehetséges menedzserként, de sosem lett belőle az, sokak szerint az eset miatt. 

Egy újabb földrajzilag nagyon közeli rivalizálással ismerkedhetünk meg.  A Birmingham környéki csapatok közül ezúttal a Wolverhampton Wanderers vs. West Bromwich Albion derbire fókuszálunk, azzal együtt, hogy a históriáskönyvek szerint a Walsall elleni meccsek is ebbe a kategóriába tartoznak, azonban a két nagyobb csapat összesen 13 alkalommal játszott tétmeccset a Saddlers ellen, miközben egymás elleni rangadók több mint 150 alkalmat számlálnak. A 2008-ban közzétett Football Pools által végzett felmérés szerint, ez Anglia legszikrázóbb futball csatája. Ezen persze vitatkozhatunk, de az biztos, hogy az egyik legrégebbi, miután mindkét csapat alapítója volt a futball ligának, és első meccsüket már 1883-ben le is játszották, melyet egyébként az Albion nyert 4-2-re. Azóta is nagyon gyakran találkoztak, a legnagyobb szünet 13 év volt 1911 és 1934 között, amikor a Wolves a másodosztályban küszködött. Azóta igazán nagy szünet nem volt, amennyiben persze az 1984 és 1989 közötti időszakot nem vesszük ide, de majd százharminc év távlatából ez nem sok.  Érdekes módon a hetvenes, nyolcvanas évekig bevett szokás volt egyik héten Wolves, másik héten Albion meccsre menni a helyi lakosoknak, a rivalizálás megmaradt az ugratás szintjén, még úgy is, hogy az ötvenes években mindkét csapat nagyon jól teljesített, és például 1953-ben a Farkasok bajnokok is lettek mindössze négy ponttal megelőzve a WBA-t, sőt megcsinálták a huszadik század első dupláját (bajnoki cím + FA kup) is. Mindezt úgy tették Wolverhampton fiai, hogy a rivális szinte végig vezetett a bajnokságban, azonban mindkét egymás elleni meccset a Wolves hozta 1-0-ra, és már meg is van a négy pont különbség. A következő évben a Charity Shield-en  persze összefutottak, és egy szikrázó meccsen 4-4-et produkáltak. A fent emlegetett barátságos hangulatnak persze véget vetett a hetvenes évektől megkezdődő huligán korszak, illetve a Bully faktor, de menjünk sorba és kezdjünk a rendbontókkal. Birmingham, mint Anglia ipari központja, természetesen a huligán mozgalom egyik magja is volt és ebben az időszakban, és az események a krónikások szerint akkor értek a csúcsra, amikor a Wolves szurkolók felgyújtották a Hawtorns Smethwick End nevű részét, majd állítólag nem engedték oda a kiérkező tűzoltókat, és azt énekelték, hogy:”Let it burn, let it burn”. A történetben az a csavar, hogy a Smethwick a vendégszurkoló része, azaz tényleg saját maguk alatt gyújtottak tűzet, és ha nincs erőteljes karhatalmi fellépés, akkor a bradfordi-nál is nagyobb tragédia történhetett volna.

A Smethwick ma

A huligán korszak lecsengésével akár vége is lehetett volna a nagy torzsalkodásnak, ha a nyolcvanas évek közepén fel nem tűnik Steve Bull, aki profi karrierjét az Albion-ban kezdte, de miután kiestek 1986-ban a klubvezetés eladta őt a Wolves-nak, ahol is 13 év alatt 306 gólt lőtt, nem egy esetben egykori csapatát sújtva ezzel. Íme egy tűzes,1989-es meccs összefoglalója Bull góllal a végén:

A játékos eladását követően a helyi harcok gyakorlatilag kiújultak, és ezekben nem egyszer Bully is maga volt az indikátor.

Bully Albion mezben félreérthetetlen mozdulatot téve

1996 óta a rangadót egyébként csak délután három óra előtt rendezik meg, megpróbálva ezzel kizárni az alkohol káros hatásait. A jelenkor egyik nagy harca a 2001/2002 szezonban volt, amikor is Championship-ben a zárás előtt kilenc fordulóval a tízponttal több egysége volt mint riválisának, azonban a hátralévő fordulókban ők csak tízet szereztek, míg a WBA huszonhármat, így a Baggies automatikusan feljutott a Premier League-be, a Wolves pedig osztályozót játszott, melyet el is bukott a Norwich City-vel szemben. Idén februárban a felek ismét összecsaptak, 1-1 lett az első meccs a Hawtorns-ban, de után kezdődött a rendbontás, rakéta repült az Albion szurkolók közé, akik ezt letört székek hajigálásával viszonozták, majd a biztonság kedvéért az utcán is pofozkodtak egy jót. A második meccsen, májusban a Wolves nyert 3-1-re nagy lépést téve a bentmaradásért.   

Néhány egyéb érdekesség:

-          Az 1930/31-es idényben a WBA olyan sikert ért el, amelyet azóta se senki. Feljutottak az első osztályba, és FA kupát nyertek.

-          A Wolves amerikai bajnok is. 1967 nyarán a United Soccer Association névre keresztelt amerikai futball liga 12 csapatot importált Európából, és a Wolverhampton – Los Angeles Wolves néven – megnyerte a bajnokságot.

-        A Wolverhampton hivatalos weboldala szerint a leghíresebb meccsük (és ennek egy külön fejezetet szentelnek a történelmüket bemutató részben) az 1954 december 13.-án lejátszott Budapesti Honvéd elleni mérkőzés volt.  Előző évben a magyar válogatott 6-3-ra nyert Londonban, majd azon a nyáron még egyszer  elkalapálta a háromoroszlánosokat 7-1-re, és az angol csapat úgy érezte, hogy nekik kell helyreállítaniuk Anglia becsületét. 55 ezer néző volt kíváncsi a meccsre, ahol a helyiek végül 3-2-re nyertek a Faragó-Palicskó-Kovács-Bozsik-Lóránt-Bányai-Budai-Kocsis-Machos-Puskás-Czibor felállásban pályára lépő csapat ellen.

Anglia – Championship

Gulácsi Péter (Hull City)

kispados volt a Nottingham Forrest ellen, 1-0-ra nyertek.

Jonjo Shelvey (Blackpool FC) 

végig játszott a Burnley ellen, GÓLT LŐTT, 3-1-re kikaptak.

Shelvey gólja:

Anglia – League One

David Amoo (Bury)

nem volt keretben a Stevenage ellen, 2-1-re kikaptak.

Nathan Eccleston (Rochdale United)

a 68. percig játszott a Leyton Orient ellen, 2-0-ra kikaptak.

Stephen Darby (Rochdale United)

a 68. percig játszott a Leyton Orient ellen, 2-0-re kikaptak.

Franciaország – Ligue 1

Joe Cole (Lille OSC)

a 77. perctől játszott a Valenciennes ellen, 0-0-t játszottak.

Németország – Regionalliga West

 Villyan Bijev (Fortuna Düsseldorf II.)

 nem volt keretben az 1, FC Köln II, ellen, 1-1-t játszottak.

Olaszország – Serie A

Alberto Aquilani (AC Milan)

végig játszott, KÉT GÓLPASSZT ADOTT, az AS Roma ellen, 3-2-re nyertek.

Spanyolország – La Liga 

Daniel Pacheco (Rayo Vallecano)

a 67. perctől játszott a Villareal ellen, 2-0-ra kikaptak.

1.      Steve Nicol távozik a posztjáról

A Liverpool egyik legendája, Steve Nicol szerződést bontott a New England Revolution-nel egy évtizednyi edzősködés után.

A 49 éves Nicol az MLS legrégebben szolgálatban álló edzője volt, de idén csapata az MLS Keleti Konferenciájának utolsó helyére ért csak oda. Jonathan Kraft társtulajdonos – akinek édesapja, Robert a New England Patriots tulajdonosa – nagyra értékeli Nicol munkáját, de úgy látja, hogy váltásra volt szükség: „Robert és én átbeszéltük Stveie-vel az elmúlt szezont, és az irányt, amerre mennünk kéne. Egyetértettünk abban, hogy az elmúlt években tapasztalható zuhanást meg kell állítani, és új irányba kell fordítani a csapat szekerét.   Stevie fantasztikus edző volt és kiemelkedő nagykövete a Revolution-nek az elmúlt évtizedben és nagyon magara emelte a lécet az elért sikerekkel. Köszönjük a munkáját.” Nicol-lal a Revolution egyébként hat egymást követő szezonban jutott a Keleti Konferencia döntőjébe 2002 és 2007 között és négyszer MLS Cup döntőt is játszottak, de a végső sikerek mindig elmaradtak. 2007-ben aztán megnyerték az amerikai kupát, és az Észak Amerikai Szuper Kupát, de az elmúlt két évben nem jutottak a rájátszásba és így összesen 301 meccs után az edző és a csapat útjai szétváltak. „Nagyon köszönöm a Kraft családnak, hogy lehetőséget adtak. Fantasztikus időszak van mögöttem, remek játékosokkal, és kiváló emberekkel körülvéve. A családom a Kraft családhoz tartozik.” mondta az egykori Liverpool játékos, akit annak idején még Bob Paisley vett a klubhoz 300.000 fontért az Ayr United-től, hogy 1982 és 1994 között 468-szor öltse magára a vörös mezt.

2.      Lord Falconer elismeri a Hillsborough vizsgálat hibáit

Az egykori Főkancellár, Lord Falconer elsimerte, hogy a kormány nagyot hibázott, amikor kérdés nélkül elfogadta a Hillborough jelentést.

Azt is elismerte, hogy  a jelentésben szereplő következtetések alapján arra is lehetett gondolni, hogy megmásítják a tényeket, de olyan bizonyítékokat, amelyek alapján más következtetést lehetett volna levonni, nem hoztak nyilvánosságra. A Radio4 Law in Action című műsorának nyilatkozva az egykori Főkancellár azt mondta, hogy rossz döntés volt a tragédia utáni vizsgálatba nem bevonni olyan bizonyítékokat, amik más eredményre juttatták volna a Lord Taylor által vezetett bizottság munkáját.  A jelentés akkor kérdés nélkül elfogadásra került. Olyan bizonyítékot azonban, mint az 1989. április 15.-i rendőri jelentéseket nem vettek figyelembe, még akkor sem amikor Lord Justice Stuart-Smith újra átnézette a bizottsággal a rendelkezésre álló adatokat. „Lord Justice Stuart-Smith – szerintem helytelenül – úgy gondolta, hogy nincs probléma az események kezelésével. Mi ezt elfogadtuk, és ez egy katasztrofálisan rossz döntés volt. Nem derítettünk fényt minden részletre, és ezzel – különösen az eseményben érintett családok szemében – azt a képet állítottuk ki magunkról, hogy az állam nem vizsgálta ki helyesen az ügyet. ” mondta Lord Falconer.

3.       Kadhafi bögréje

A képen látható bögrét használta a líbiai ex-kormányfő utolsó napjaiban is:

A hírek szerint a diktátor egyébként az Everton 1979-es szíriai turnéja óta Toffees szurkoló volt. Vagy mégsem?

Premier League

Bogdán Ádám (Bolton Wanderers)

kispados volt a Sunderland ellen, 2-0-ra kikaptak.

Buzsáky Ákos (Queens Park Rangers)

kispados volt a Chelsea ellen, 1-0-ra nyertek.

Fülöp Márton (West Bomwich Albion)

kispados volt az Aston Villa ellen, 2-1-re nyertek.

Gera Zoltán (West Bromwich Albion)

kispados volt az Aston Villa ellen, 2-1-re nyertek.

        Kádár Tamás (Newcastle United)

        nem volt keretben a Wigan Athletics ellen, 1-0-ra nyertek.

Somogyi Csaba (Fulham)

nem volt keretben az Everton ellen, 3-1-re kikaptak.

Championship:

Futács Márkó (Portsmouth)

a 87. perctől játszott a Doncaster Rovers ellen, 3-1-re nyertek.

Gulácsi Péter (Liverpool FC - kölcsönben Hull City)

kispados volt a Watford ellen, 3-2-re nyertek.

Gyepes Gábor (Cardiff City)

nem volt keretben a Barnsley ellen, 5-3-ra nyertek.

Kurucz Péter (West Ham United)

nem volt keretben a Brighton & Hove Albion ellen, 1-0-ra nyertek.

Priskin Tamás (Ipswich Town)

nem volt keretben a Crystal Palace ellen, 1-0-ra kikaptak.

League One:

Gróf Dávid (Walsall)

kispados volt a Tranmere Rovers ellen, 2-1-re kikaptak.

Blue Square Bet Premier:

Kovács János (Hereford United - kölcsönben Luton Town)

végig játszott a Grimsby Town ellen, 1-0-ra nyertek

Elérkeztünk hát az első egy városon belüli derbihez, de tegyük hozzá rögtön, hogy ez a rangadó része az Aston Villa, Birmingham City, Coventry City, Wallsall, West Bromwich Albion, Wolverhampton Wanderers hatos által játszott West Midlands derbinek.  A meccset egyébként gyakran hívják Second City Derby-nek is, kifejezve ezzel azt is, hogy Birmingham Anglia második számú városa. A két klub egy év különbséggel született (ehhez csatlakozott egyébként 1878-ban a West Brom) és első meccsüket már  1879-ben le is játszották, melyet – csak a történeti hűség kedvéért megemlítve – 1-0-ra a Blues nyert. Az első Villa győzelemre 1887-ig kellett várni, a bajnokságban pedig először az 1894/95-ös szezonban találkoztak. A század elején rengeteg kiélezett meccset játszottak, talán ezek közül is kiemelkedik az 1925-ös bajnoki meccs a Villa Park-ban, amikor is tizenegy perccel a vége előtt már 3-0-ra vezettek az Oroszlánok, de a City ki tudott egyenlíteni.  A legjelentősebb összecsapás 1963-ban volt a Ligakupa döntőben, ahol – azután, hogy a Villa 4-0-ra nyert a bajnokságban – a Birmingham City 3-1-re nyert összesítésben, megszerezve ezzel első kupájukat.  A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a felek rendszeresen találkoztak, az 1980/81-es szezonban a Villa oda-vissza verte városi riválisát, majd bajnok lett, erre 1982-ben a City 3-0-ra alázta a friss BEK győztest. A Premier League megalapítás után sokat nem találkoztak a bajnokságban, de a Ligakupában 1993/94-ben két emlékezetes meccsen nyert a Villa 1-0-ra, és később meg is nyerte a kupát.  A City 2002-ben került vissza az első vonalba, és a szurkolók meg is ünnepelték a – rendőrség figyelmetlenségéből fakadóan estére kiírt meccseken – elért 2-0-s és 3-0-s győzelmeket egy-egy kiadós bunyóval. Természetesen a játékosok sem maradtak adósok, Dion Dublin ritkán látható szép mozdulattal fejelte le először Robbie Savage-t, majd  Joey Gudjohnson csúszott oda páros lábbal Matthew Upson-nak, mindkét Villa játékos mehetett zuhanyozni.  Csoda-e, hogy a Villa Park-hoz közeli Witton Lane-en összecsaptak a szurkolók?  A szurkolótáborok közötti verekedések egyébként általánossá váltak az évtized meccsein, és bár a következő évben – 0-0-s és 2-2-es döntetlen mellett – béke volt, köszönhetően talán a déli kezdésnek, majd egy évvel később is – 2-1 és 2-0 a Kékeknek – de aztán 2007-ben – miután előző évben a City kiesett majd vissza küzdötte magát – ismét elszabadult a pokol. 2-1-re nyert a Villa Agbonlahor utolsó percekben szerzett góljának köszönhetően, de utána az utcákon újra az erőszaké volt a főszerep, több min 20 rendőr sérült meg.  Utoljára 2010-ben 27 szurkoló sérült meg, és az újságok híradásai szerint szabályos háborús zóna alakult ki a stadionon belül és kívül. A legújabb indulatokat kiváltó lépés azonban idény nyáron Alex McLeish Aston Villa-ba igazolása volt, melyet mindkét szurkolótábor nehezen viselt, a skót edző és családja is halálos fenyegetéseket kapott. Innentől izgalmas, hogy mikor lesz a következő ütközet…   

Néhány egyéb érdekesség:

-      

     Az Aston Villa első meccse a helyi Aston Brook St Mary's rögbi csapata ellen volt, olyan feltételekkel, hogy az első félidőt rögbi szabályok szerint, a második félidőt futball szabályok szeint játszották le.

-      

     Ezidáig az Aston Villa 100 szezont töltött el az első vonalban, ennél többet csak az Everton tud felmutatni (107), ennek eredményeként természetesen a két csapat közötti összecsapás a legtöbbször játszott meccs az angol labdarúgás élvonalában.

-      

     Az  Aston Villa tartja az idényen belül lőtt legtöbb gól rekordját az angol élvonalban, az 1930/31-es szeonban 128-szor büntettek.

A Birmingham City volt az első klub, amely „limited company”-ként üzemelt 1888-tól Small Heath F.C. Ltd. néven.

Igazi hamisíthatatlan alsóházi rangadóval ismerkedhetünk ma meg.  Két közeli kisváros, melyeknek egyébként együtt is van egy kicsit nagyobb területi rangadója más csapatokkal (Reading, Aldershot, Wycombe).  Az első meccsüket 1951-ben játszották,  és egészen 1965-ig csak barátságos meccseket játszottak, mivel nem egy osztályban szerepeltek.  1965-től az Oxford is a Football League-be került, így megkezdődhetett a harc, 1969-ben mindjárt azzal, hogy a Swindon kiütötte a Ligakupából a Yellows-t, majd meg is nyerte azt. A következő évben – győztesként – érkeztek a Manor Ground-ra (az Oxford korábbi stadionja) de a U’s ezévben kiütötte őket.  A hetvenes években mindig találkoztak, hiszen mindketten a Division Two-ban szerepeltek, így a derbi is kiéleződött köszönhetően többek között annak, hogy a huligán korszak idején járunk.  Így természetesen előtérbe kerültek a stadionokon kívüli események is, mégis egy pályán történt eset öntött újabb olajat a tűzre. 1982-ben az Oxford a feljutásért harcolt, míg a Robins a kiesés elkerülésért, az év első meccsét az egyetemi városban simán hozta a hazai csapat 5-0-ra, de a második körben a Swindon bizonyítani akart, még úgy is hogy riválisuk 12 meccse nem kapott akkor már ki. Sikerült is 3-2-re nyerniük, de úgy, hogy a harmadik gól előtt a hazai szurkolók egy füstbombát dobtak a játéktérre, amelytől a kapus egész egyszerűen nem látott, és a füstfelhőn keresztül be is kapta a harmadik gólt, a játékvezető – bizonyos Eric Read – pedig mindenki döbbenetére megadta a gólt. Mondanom sem kell, hogy a vendég tábor gyakorlatilag szétszedte a lelátót, de minden hiába, kikaptak. Ettől kezdődően egyébként a két csapat ellentétes utat is járt be, míg a Swindon felfelé pályázott az Oxford lefelé csúszott az angol bajnokságokban, így a rendszeres derbik elmaradtak.  Aztán egy újabb érdekes eset történt 1995-ben.  Az Oxford eladta Joey Beauchamp-ot a West Ham-nek 1 millió fontért, de ott nem nagyon játszott,  ezért hazavágyott, de a csapatnak erre nem volt pénze, és a Swindon lecsapott rá 800 ezer fontért.  Természetesen a helyiek Júdást kiáltottak, mikor az otthoni meccsen becserélték, majd egy hónap múlva ismét aranyfiú lett, amikor visszaigazolt 75 ezer fontért. És milyen az élet, a következő meccsen –melyet az Oxford nyert 3-0-ra – ő lőtte a harmadik gólt a vendégtábor előtt.  A 2000-es évekre ismét kevesebb mérkőzés jutott, de a rivalizálás nem csillapodott. Az Oxford 2006-os Conference-be történő kiesése kapcsán spontán utcai ünneplésbe csapott Swindon város lakossága, melyet tavaly a Swindon kiesése kapcsán a másik város lakói ünnepeltek meg. Idei rangadójuk előtt egyébként két ismeretlen férfi bemászott a Kassam Stadium-ba, és beleégették a gyepbe a Swindon betűjelét (STFC) két helyen is.

Néhány egyéb érdekesség:

-         

     Mindkét csapat nyert Ligakupát, de egyikük sem indulhat az európai kupaküzdelmekbe.n. A Swindon 1969-ben nyert az Arsenal ellen a Wembley-ben, de nem indulhatott, mert harmadosztályú csapat volt, és akkor ez harmadosztályú csapatnak nem volt lehetséges. Az Oxford 1986-ban nyert Ligakupát, de ők akkor meg az angol csapatokat sújtó eltiltás miatt nem indulhattak.

-      

     A Swindon stadionját a II. Világháború idején hadifogoly táborként használta az angol kormány, melyért 1945-ben 4.570 font fizetséget kapott a csapat.

-      

     Csak az érdekesség kedvéért, a Swindon jelenlegi edzője Paolo di Canio, őt aztán nem kell félteni, átélt egy – két rangadót. 

Íme az első olyan derbi, amiben kettőnél több csapat is érdekelt, még ha területileg kissé erőltetett is, mivel Leeds és Huddersfield Yorkshire-ben vannak (az ő yorkshire-i és west yorkshire-i csatáikról majd egyszer később), míg Oldham már Lancashire (így a ő lancashire-i és east lancashire-i rivalizálásukról is maj később), de a Leeds-et és Manchester-t összekötő , alig  több mint hatvan kilométeres A62-es út fontos állomásai ezek a városok.  A fent említett belső tartományi rangadókon kívül természetesen a Rózsák Háborúja is él, melyben a Leeds United és a Manchester United meccs a legnagyobb, de gyakorlatilag bármelyik yorkshire-i klub játszik bármelyik lancashire-ivel, az ünnep az angol futball szerelmeseinek.  Erről a derbiről ma nem is értekezem túl sokat, de annyit mindenképpen tudjunk, hogy a Leeds és a Huddersfield szinte azonos tőről ered, hiszen az eredeti leeds-i csapatot, a Leeds City FC-t eltiltották illegális kifizetések miatt az első világháború idején, és az újrakezdéshez szükséges tőkét a Huddersfield akkori elnöke adta nekik.  A közös indulás aztán nem jelentett túlontúl sok találkozót is, a Leeds-et inkább lefoglalta az elmúlt időszakban a Man United elleni harc, és természetesen ezért sokan nem is igazán veszik komolyan a Huddersfield ellenit, a Terriers-szel kapcsolatban meg az az ember érzése, hogy azt akarják bizonyítani, hogy ők is érnek annyit. Az Oldham úgy kerül képbe (mondom még egyszer, csak az út miatt), hogy az elmúlt években sokszor találkoztak a League One-ban.   

Néhány egyéb érdekesség:

1926-ban a Huddersfield olyan rekordot állított fel, amelyet azóta is csak három csapat (Liverpool, Arsenal, Manchester United) tudott megsimételni, túlszárnyalni pedig senki: egymás után háromszor lett bajnok

A rivalizásás eredete a 60-as évekre nyúlik vissza, amikor is Peterborough mint város kilépett Northamptonshire-ből és önálló megyét hozott létre. Egészen 1974-ig működött is a dolog, amikor a közigazgatási reform részeként Cambridgeshire-höz csatolták. Ezt természetesen Northampton lakói nem jó szemmel nézték, mint ahogy a futball szurkolók azt sem, hogy a Peterborough-nak vannak mási derbijei is azóta a Cambridge United-dal, illetve az MK Dons-szal, amit a Posh fontosabbnak tart, bár ez azért elsősorban a fiatalabb szurkolói generációra igaz. A nagy öregek még ma is a Northampton – Peterborough meccset várják, még akkor is ha ezekből az utóbbi években nagyon kevés volt. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért(?) még 2006-ban is 3.000 Cobblers szurkoló látogatott el a szomszédvár elleni meccsre, és a történelem miatt (mindkét csapatnak meglehetősen kemény tábora volt) a rendőri intézkedés óriási volt.

Néhány egyéb érdekesség:

-          

      A Northampton tart egy különös rekordot, nekik sikerült a legalsó osztályból a legfelsőbe kerülni, majd visszaesni ugyanoda. Mindezt 9 év alatt.

Induljunk ma is onnan a tényszerűség kedvéért, hogy mindkét csapatnak vannak még más érdekeltségei is (Brighton: South Coast Derby a Portsmouth-tal, a Southampton-nal és a Bournemouth-tal, Crystal Palace: South London Derby a Charlton-nal, a Millwall-lal, és a Wimbledon-nal), de azért ez már egy igazi kihegyezett rivalizálás pályán és pályán kívül is. Na de honnan is a versengés eredete? Meglepő módon, a Tottenham-nél kezdődött. A hatvanas években Bill Nicholson, a Spurs menedzsere egy bizonyos Alan Mullery-nek adta a csapatkapitányi karszalagot Terry Venables-szel szemben. Mit ad Isten, a két volt játékos szinte egy időben lett menedzser, 1976-ban nyarán Venables a Palace-nál, Mullery pedig az Albion-nál. (Itt kell egy kis kitérőt tennünk egy közjáték kedvéért. Az öreg szurkolók szerint Mike Bamber, a Brighton elnöke akkor nézte ki magának Mullery-t, amikor az még a Fulham játékosaként szájba vágta saját csapattársát, az ír Jimmy Dunne-t egy bekapott gól után a Brighton elleni 0-3-as meccsen. Az elnök meglátta benne a győzelemért mindenre hajlandó embert.) Mindkét edző első számú feladatának a harmadosztályból való feljutást tekintette, ahol ezidőtájt a két csapat rostokolt. Talán a sors rendelte így, de első évükben mindjárt ötször találkoztak, botrányos meccsek egész sorozata következett, és a balhé beindult. Az első összecsapás októberben volt a Goldstone Ground-on (az Albion régi stadionja – a stadion mizériáról majd később egyébként) 1-1-es végeredménnyel, de a játékot félbe kellett szakítani három füstbomba miatt, melyet a szurkolók a pályára vágtak. Maga Mullery ment ki személyesen a drukkerekhez csitítani. A két gárdát az FA Kupában is összesorsolták, és az első meccset mindjárt novemberben meg is rendezték Brighton-ban, ahol egy tűzes meccsen 2-2 lett, úgy hogy az egyenlítő gólt a Palace-nak az a Rachid Harkouk lőtte, aki csereként állt be, csomót kötött két védő lábára, majd bevágta. Harkouk-nak egyébként akkor járt le a két hónapos eltiltása azért, mert a vasárnapi ligában szereplő csapata, a Pinner Gas színeiben egy meccsen kétszer is kiállították. Három nap múlva London-ban újrajátszás, és bár az Albion uralta a meccset, ismét döntetlen lett. Az előírások szerint jöhetett a harmadik meccs, semleges pályán. Kétszer kellett halasztani a rossz időjárás miatt, ám végül 1976 december 6.-a volt a nap, és a Stamford Bridge-en egymásnak feszültek újra, hogy ezután a meccs jó darabig ne legyen Palace-Albion meccs balhé nélkül. A 18. percben a Palace megszerezte a vezetést Paul Holder lévén, ám nem sokkal később a Brighton egyenlített. Volna, ha a játékvezető, bizonyos Ron Challis, nem vonja vissza a gólt, ugyanis szerinte a gólszerző Peter Ward kézzel ért a labdához. Ha ez nem volt elég, akkor jöjjenek a 78. perc körül történtek. Barry Silkman a Palace védője szabálytalankodott Chris Cattlin-nel szemben a tizenhatoson belül, a jogos büntetőt be is fújja a bíró. Brian Horton annak rendje és módja szerint be is vágja, a tengerparti szurkolók örülnek, ámde a bíró visszafújta a tizenegyest, ami ezúttal kimarad, és a meccs 1-0-ás Crystal Palace győzelemmel ér véget. A lefújást követően elszabadul a pokol a pályán és a lelátón, és nem meglepő módon a középpontban ismét Mullery volt. Először letámadta bírót, majd levonulás közben (tán kevésbé viselte el, hogy a londoni szurkolók mindennel megdobálták, ami a kezük ügyébe akadt) elővett egy marék aprót a zsebéből, a földre szórta, majd azt üvöltötte mindenkinek: ”Ennyit értek, Palace!”. Mondanom sem kell, végül a rendőrségnek kellett elvezetnie. A meccs után hosszú évekig ment a bandaháború Croydon utcáin, a vasútállomásokon, Brighton parkjaiban, akárhányszor csak összefutott a két ellenfél. Az ötödik meccset egyébként 3-1-re nyerte a Palace otthon, Venables akkor – korát messze megelőzve – őt Brighton játékost vett ki a játékból szoros emberfogással, és a korábban már emlegetett Harkouk rúgott ismét kettőt, egyet pedig előkészített. A két menedzser odáig ment később az egymással szembeni taktikázásban, hogy egy évvel később Venables sérülten is játszatta Harkouk-ot, hogy ellenfelét megijessze, ugyanezen meccs előtt, Mullery 14:45-ig megtagadta a csapatösszeállítás megadását, hogy riválisa ne tudjon semmit. Ezidőtájt keresztelte át egyébként Mullery a Brighton-t Seagulls-ra a korábbi Dolphins-ról, sokak szerint válaszul a Palace Eagles-ére. Mindkét csapat feljutott egyébként, majd egy év ismerkedés a másodosztállyal után mindketten nekifeszültek a felső osztálynak. A Brighton – akinek büdzséje több mint kétszer akkora volt mint a Palace-nak – az év végén a tabella élén állt, de a londoniaknak volt egy elmaradt meccsük a Burnley ellen, ezt természetesen behúzták, és egy ponttal megelőzték a riválisukat. Kicsit lépjünk most időben egészen 1982-ig, amikor is váratlanul Mullery lett a Crystal Palace edzője (sokak szerint ez volt mindig is a szíve vágya), és a croydon-i szurkolók tömegesen kezdtek elpártolni a csapattól, nagy részük inkább a Chelsea-hez járt, és tényleg csak egy töredék tért vissza később. Az új edző első meccsei között szerepelt egy barátságos derbi a Brighton ellen, ahol 1-0-ra nyertek is, majd az 1983/84-es idényben kerültek össze ismét a ligában, amikor is mindkétszer a tengerpartiak nyertek, ezzel is fokozva Palace szurkolók gyűlöletét saját menedzserük irányában. Az ezévi brighton-i derbi egyébként a két szurkolótábor egymás elleni legnagyobb csatája volt, több százan verekedtek a stadionon belül és kívül. Mullery az év végén csendben eltávozott a QPR-hoz, és London déli részén végre fellélegezhettek. Egészen 1986-ig, amikor a kétes hírű edző újra felbukkant Brighton-ban (a történeti hűség kedvéért a Crystal Palace edzője pedig Steve Coppel volt már), hogy újra olajat öntsön a tűzre. A szezon első meccsén el is kenték London-ban a Seagulls-t 2-0-ra, és a bajnokság úgy telt el, hogy a Palace végig versenyben volt a feljutásért, a Brighton pedig a kiesés elkerüléséért küszködött. A második meccs idejére Mullery-t ismét menesztették, a Brighton három hónapja nem nyert, ámde megtörtént a csoda, 2-0-ra legyőzték a fővárosiakat, akik ezzel el is búcsúztak a play-off helyektől. A lelátogató szurkolók nehezen is viselték ezt, először a játékteret foglalták el 10 perccel a lefújás előtt, majd nekimentek a helyi szurkolóknak, később pedig az egész várost rendbe rakták. Egyetlen örömük az lehetett ebben az idényben, hogy az Albion kiesett. Két szezonnal később keveredtek csak vissza, hogy ismét emlékezetes meccset okozzanak a semleges szurkolóknak is. Az első meccsen a jóval esélyesebb Palace 3-1-re kikapott, a második meccs viszont ismét parádés lett, 2-1-es londoni győzelemmel, 5 büntetővel (4 a Palace-nek) 3 kihagyva, 2 belőve, és egy kiállítás. Az azóta eltelt időszakban a két csapat kevesebbszer találkozott - elsősorban a Brighton pénzügyi nehézségei miatt – de ha összefutottak, mindig parázs meccset produkáltak.

Néhány egyéb érdekesség:

-      

      Ian Wright ”bosszúja”: 1991-ben a Palace elnöke, Ron Noades kifakadt a Channel Four "Great Britain United" című műsorában, hogy a színes bőrű játékosainak nem megfelelő az edzésmunkája. Ezek után Ian Wright úgy döntött, hogy távozik, így került az Arsenal-hoz. 1992/93-ban alakult a Premier League, melynek a Crystal Palace is és az Arsenal is alapító tagja volt. A dél-londoniak végig szenvedték a szezont a kiesés elkerülése érdekében, és nyolc ponttal az Oldham előtt álltak, akik viszont meglepetésre elverték az Aston Villa-t, és a Liverpool-t, így az utolsó körben az Oldham ment a Southampton-hoz, ahol egyébként nyert, a Palace pedig a Highbury-be, ahol kikapott 3-0-ra, többek között Wright góljával, és így kiesett.

-      

      A Brighton-i stadion története: mint a fenti írásból is kiderül, a Seagulls stadionja a Goldstone volt 1997-ig, ezután két évig jártak társbérletbe a Gillingham-hez, majd visszatértek a városba a Withdean Stadium-ba, ami viszont atlétikai pálya volt, előtte meg állatkert. 2004-re sikerült is 9,5 millió font adósságot felhalmoznia a klubnak (nagy része az új stadion engedélyeztetésének költsége, a a Withdean stadion bérleti költsége, a Gillingham stadionjának bérleti költsége, illetve az alacsony számú jegyeladásnak köszönhetően), melyből a tulajdonosok kifizettek 7 milliót, a maradék összegre pedig elindították az Alive and Kicking Fund kampányt, melynek része volt meztelen karácsonyi üdvözlő lapok kibocsájtása, illetve egy CD kiadása a játékosok, amelyen a játékosok énekeltek. 2005-ben megkapták az engedélyt, és 2008-ban be is költöztek az új stadionba.

Kezdjük rögtön azzal, hogy az Ipswich-nek és a Colchester-nek is van egy másik nagy derbije (a Norwich illetve a Southend ellen) de a négy kelet-angliai város rivalizálásában ez a legközelebbi földrajzilag, ugyanis a két település egymástól nem egész 40 km-re van. Nem elég, hogy két város, de két megye is, mert Ipswich Suffolk megyében van, míg Colchester a  szomszédos Essex-ben, ami szintén ad némi pikantériát az ügynek. A két klub egyébként a 2006/2007-es szezonban találkozott egymással majdnem 50 év után, és az otthoni meccsen a U’s 1-0-ra nyert, de idegenben az Ipswich 3-2-re hozta a meccset, és előbbre végzett a tabellán. Nagyon sok esetben úgy tűnik, hogy az ipswich szurkolók többre értékelik a Norwich elleni meccseket, természetesen ezzel is borsot törve a Colchester szurkolók orra alá, de az biztos, hogy ez az egyik legbarátságosabb rivalizálás az angol klubfutball történetében. Számos Ipswich játékos ment levezetni a helyi ellenfélhez (Ray Crawford, Kevin Beattie , Jason Dozzell, Gavin Johnson and Micky Stockwell és  Roger Osborne például) de más irányban is volt mozgás, 1994 karácsonyán Gorge Burley menedzser éppen a U’s-tól ment a Blues-hoz.

Néhány egyéb érdekesség:

-      

      Az Ipswich Town adja Anglia két sikeres menedzserét, Alf Ramsey-t (aki egyébként a városban van eltemetve), és Bobby Robson-t.

-      

      Az Ipswich nyert bajnokságot 1961/1962-ben (Ramsey irányításával) illetve 1978-ban FA kupát, és 1981-ben UEFA kupát (Robson-nal)

-        

      Az Ipswich európai kupaküzdelmekben legyőzhetetlen otthon, mérlegük 25 győzelem, és 6 döntetlen.

A két város egymástól 25 km-re fekszik Birmingham-től keletre, így – mint a legtöbb rivalizálás – természetesen ez is területi alapú. A derbi elnevezése a mindkét várost érintő A5-ös útról kapta. A versengés eredete még a 60-as évekre tehető, amikor mindkét csapat egy ligában játszott, de a csúcsra az 1989-1993 közötti időszakban ért, amikor nem ritkán kétezer ember előtt játszottak. A Nuneaton ezekben az években például 0-3-ról felállva 4-3-re nyert, így a Tamworth gólkülönbséggel elbukta a feljutást, aztán pár hétre rá megnyerte azért az FA Vase Final-t (ez a negyedosztály alatt játszó csapatok kupája volt). A következő évben a Boro 7-0-ra nyert, majd újab egy év múlva 0-2-ről felállva, 2-2-t értek el, ezzel tönkretéve a Tamworth addigi 100%-os teljesítményét. Ráadásul nem sokkal később Tony Simpson átigazolt a Tamworth-től a riválishoz, ezért aztán a következő látogatáskor „Welcome to Hell” feliratú zászlókkal fogadták a régi szurkolók.

Néhány egyéb érdekesség:

-          

A    Tamworth stadionját azért hívják The Lambs-nek, mert a Lambs Inn nevű pub a volt a környék kedvenc kocsmája.

-          

      Paul Merson utolsó csapata volt a Tamworth, két meccs erejéig, ő maga csak az egyiken játszott, mielőtt befejezte volna pályafutását. Fizetését így is korábbi klubja a Wallsall állta.

Na kérem szépen, ha már az ismerősök szóltak, hogy az iwiw gáz, meg azért mégis csak nagy közösségi hálós ember vagy (azért csak kacsintgattál a niceface-re, donna-ra, love.hu-ra, stb...), akkor itt a facebook, és már magyarul is. Regisztrálj, gyerünk, mert ma már aki nincs ott, az lúzer. De te nem vagy az. Sőt. De hogy is kezdjél hozzá? Segítek. figyelj.