lako világa

Induljunk ma is onnan a tényszerűség kedvéért, hogy mindkét csapatnak vannak még más érdekeltségei is (Brighton: South Coast Derby a Portsmouth-tal, a Southampton-nal és a Bournemouth-tal, Crystal Palace: South London Derby a Charlton-nal, a Millwall-lal, és a Wimbledon-nal), de azért ez már egy igazi kihegyezett rivalizálás pályán és pályán kívül is. Na de honnan is a versengés eredete? Meglepő módon, a Tottenham-nél kezdődött. A hatvanas években Bill Nicholson, a Spurs menedzsere egy bizonyos Alan Mullery-nek adta a csapatkapitányi karszalagot Terry Venables-szel szemben. Mit ad Isten, a két volt játékos szinte egy időben lett menedzser, 1976-ban nyarán Venables a Palace-nál, Mullery pedig az Albion-nál. (Itt kell egy kis kitérőt tennünk egy közjáték kedvéért. Az öreg szurkolók szerint Mike Bamber, a Brighton elnöke akkor nézte ki magának Mullery-t, amikor az még a Fulham játékosaként szájba vágta saját csapattársát, az ír Jimmy Dunne-t egy bekapott gól után a Brighton elleni 0-3-as meccsen. Az elnök meglátta benne a győzelemért mindenre hajlandó embert.) Mindkét edző első számú feladatának a harmadosztályból való feljutást tekintette, ahol ezidőtájt a két csapat rostokolt. Talán a sors rendelte így, de első évükben mindjárt ötször találkoztak, botrányos meccsek egész sorozata következett, és a balhé beindult. Az első összecsapás októberben volt a Goldstone Ground-on (az Albion régi stadionja – a stadion mizériáról majd később egyébként) 1-1-es végeredménnyel, de a játékot félbe kellett szakítani három füstbomba miatt, melyet a szurkolók a pályára vágtak. Maga Mullery ment ki személyesen a drukkerekhez csitítani. A két gárdát az FA Kupában is összesorsolták, és az első meccset mindjárt novemberben meg is rendezték Brighton-ban, ahol egy tűzes meccsen 2-2 lett, úgy hogy az egyenlítő gólt a Palace-nak az a Rachid Harkouk lőtte, aki csereként állt be, csomót kötött két védő lábára, majd bevágta. Harkouk-nak egyébként akkor járt le a két hónapos eltiltása azért, mert a vasárnapi ligában szereplő csapata, a Pinner Gas színeiben egy meccsen kétszer is kiállították. Három nap múlva London-ban újrajátszás, és bár az Albion uralta a meccset, ismét döntetlen lett. Az előírások szerint jöhetett a harmadik meccs, semleges pályán. Kétszer kellett halasztani a rossz időjárás miatt, ám végül 1976 december 6.-a volt a nap, és a Stamford Bridge-en egymásnak feszültek újra, hogy ezután a meccs jó darabig ne legyen Palace-Albion meccs balhé nélkül. A 18. percben a Palace megszerezte a vezetést Paul Holder lévén, ám nem sokkal később a Brighton egyenlített. Volna, ha a játékvezető, bizonyos Ron Challis, nem vonja vissza a gólt, ugyanis szerinte a gólszerző Peter Ward kézzel ért a labdához. Ha ez nem volt elég, akkor jöjjenek a 78. perc körül történtek. Barry Silkman a Palace védője szabálytalankodott Chris Cattlin-nel szemben a tizenhatoson belül, a jogos büntetőt be is fújja a bíró. Brian Horton annak rendje és módja szerint be is vágja, a tengerparti szurkolók örülnek, ámde a bíró visszafújta a tizenegyest, ami ezúttal kimarad, és a meccs 1-0-ás Crystal Palace győzelemmel ér véget. A lefújást követően elszabadul a pokol a pályán és a lelátón, és nem meglepő módon a középpontban ismét Mullery volt. Először letámadta bírót, majd levonulás közben (tán kevésbé viselte el, hogy a londoni szurkolók mindennel megdobálták, ami a kezük ügyébe akadt) elővett egy marék aprót a zsebéből, a földre szórta, majd azt üvöltötte mindenkinek: ”Ennyit értek, Palace!”. Mondanom sem kell, végül a rendőrségnek kellett elvezetnie. A meccs után hosszú évekig ment a bandaháború Croydon utcáin, a vasútállomásokon, Brighton parkjaiban, akárhányszor csak összefutott a két ellenfél. Az ötödik meccset egyébként 3-1-re nyerte a Palace otthon, Venables akkor – korát messze megelőzve – őt Brighton játékost vett ki a játékból szoros emberfogással, és a korábban már emlegetett Harkouk rúgott ismét kettőt, egyet pedig előkészített. A két menedzser odáig ment később az egymással szembeni taktikázásban, hogy egy évvel később Venables sérülten is játszatta Harkouk-ot, hogy ellenfelét megijessze, ugyanezen meccs előtt, Mullery 14:45-ig megtagadta a csapatösszeállítás megadását, hogy riválisa ne tudjon semmit. Ezidőtájt keresztelte át egyébként Mullery a Brighton-t Seagulls-ra a korábbi Dolphins-ról, sokak szerint válaszul a Palace Eagles-ére. Mindkét csapat feljutott egyébként, majd egy év ismerkedés a másodosztállyal után mindketten nekifeszültek a felső osztálynak. A Brighton – akinek büdzséje több mint kétszer akkora volt mint a Palace-nak – az év végén a tabella élén állt, de a londoniaknak volt egy elmaradt meccsük a Burnley ellen, ezt természetesen behúzták, és egy ponttal megelőzték a riválisukat. Kicsit lépjünk most időben egészen 1982-ig, amikor is váratlanul Mullery lett a Crystal Palace edzője (sokak szerint ez volt mindig is a szíve vágya), és a croydon-i szurkolók tömegesen kezdtek elpártolni a csapattól, nagy részük inkább a Chelsea-hez járt, és tényleg csak egy töredék tért vissza később. Az új edző első meccsei között szerepelt egy barátságos derbi a Brighton ellen, ahol 1-0-ra nyertek is, majd az 1983/84-es idényben kerültek össze ismét a ligában, amikor is mindkétszer a tengerpartiak nyertek, ezzel is fokozva Palace szurkolók gyűlöletét saját menedzserük irányában. Az ezévi brighton-i derbi egyébként a két szurkolótábor egymás elleni legnagyobb csatája volt, több százan verekedtek a stadionon belül és kívül. Mullery az év végén csendben eltávozott a QPR-hoz, és London déli részén végre fellélegezhettek. Egészen 1986-ig, amikor a kétes hírű edző újra felbukkant Brighton-ban (a történeti hűség kedvéért a Crystal Palace edzője pedig Steve Coppel volt már), hogy újra olajat öntsön a tűzre. A szezon első meccsén el is kenték London-ban a Seagulls-t 2-0-ra, és a bajnokság úgy telt el, hogy a Palace végig versenyben volt a feljutásért, a Brighton pedig a kiesés elkerüléséért küszködött. A második meccs idejére Mullery-t ismét menesztették, a Brighton három hónapja nem nyert, ámde megtörtént a csoda, 2-0-ra legyőzték a fővárosiakat, akik ezzel el is búcsúztak a play-off helyektől. A lelátogató szurkolók nehezen is viselték ezt, először a játékteret foglalták el 10 perccel a lefújás előtt, majd nekimentek a helyi szurkolóknak, később pedig az egész várost rendbe rakták. Egyetlen örömük az lehetett ebben az idényben, hogy az Albion kiesett. Két szezonnal később keveredtek csak vissza, hogy ismét emlékezetes meccset okozzanak a semleges szurkolóknak is. Az első meccsen a jóval esélyesebb Palace 3-1-re kikapott, a második meccs viszont ismét parádés lett, 2-1-es londoni győzelemmel, 5 büntetővel (4 a Palace-nek) 3 kihagyva, 2 belőve, és egy kiállítás. Az azóta eltelt időszakban a két csapat kevesebbszer találkozott - elsősorban a Brighton pénzügyi nehézségei miatt – de ha összefutottak, mindig parázs meccset produkáltak.

Néhány egyéb érdekesség:

-      

      Ian Wright ”bosszúja”: 1991-ben a Palace elnöke, Ron Noades kifakadt a Channel Four "Great Britain United" című műsorában, hogy a színes bőrű játékosainak nem megfelelő az edzésmunkája. Ezek után Ian Wright úgy döntött, hogy távozik, így került az Arsenal-hoz. 1992/93-ban alakult a Premier League, melynek a Crystal Palace is és az Arsenal is alapító tagja volt. A dél-londoniak végig szenvedték a szezont a kiesés elkerülése érdekében, és nyolc ponttal az Oldham előtt álltak, akik viszont meglepetésre elverték az Aston Villa-t, és a Liverpool-t, így az utolsó körben az Oldham ment a Southampton-hoz, ahol egyébként nyert, a Palace pedig a Highbury-be, ahol kikapott 3-0-ra, többek között Wright góljával, és így kiesett.

-      

      A Brighton-i stadion története: mint a fenti írásból is kiderül, a Seagulls stadionja a Goldstone volt 1997-ig, ezután két évig jártak társbérletbe a Gillingham-hez, majd visszatértek a városba a Withdean Stadium-ba, ami viszont atlétikai pálya volt, előtte meg állatkert. 2004-re sikerült is 9,5 millió font adósságot felhalmoznia a klubnak (nagy része az új stadion engedélyeztetésének költsége, a a Withdean stadion bérleti költsége, a Gillingham stadionjának bérleti költsége, illetve az alacsony számú jegyeladásnak köszönhetően), melyből a tulajdonosok kifizettek 7 milliót, a maradék összegre pedig elindították az Alive and Kicking Fund kampányt, melynek része volt meztelen karácsonyi üdvözlő lapok kibocsájtása, illetve egy CD kiadása a játékosok, amelyen a játékosok énekeltek. 2005-ben megkapták az engedélyt, és 2008-ban be is költöztek az új stadionba.